ROXFORT
Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
Igazgatónő: Minerva McGalagony (Merlin-díjas, Bűbáj-rend aranyfokozat)

Tisztelt Piton úr!
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a ROXFORT Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Mellékelten megküldjük a szükséges tankönyvek és felszerelési tárgyak listáját.
A tanév szeptember 1-jén kezdődik. Legkésőbb július 31-ig küldjön baglyot nekünk.
Tisztelettel:
Perselus Piton,
igazgatóhelyettes


Hayden átfutotta a levelet, majd apja nevét látva elmosolyodott. Milyen furcsa is volt tőle hivatalos levelet kapni! Tudta, ha személyesen írta volna a levelet, kapna még egy apró megjegyzést tőle, de mivel varázslattal készült, így valószínűleg nem tudta kiválogatni az ő levelét a majd’ száz új diák levelei közül.

Pelton belesandított az ő levelébe is, majd vigyorogva nézett fel a tulajdonosára.

- Hihetetlen! Nem?
- De, tényleg az. Meg az is, hogy… tényleg nagyon hasonlítunk, nem? – bizonytalanodott el.
Most, hogy már tudta, ő is varázsló, úgy gondolta, nyíltan beszélhetnek a problémáról. Immáron nem volt titkolnivalójuk.
- Igen, bár nem értem, miért. Honnan jöttél?
- Innen, Angliából, London környékén lakunk az apámmal. Te? – kérdezett vissza, bár sejtette a választ, ahogy a fiú szeme tágra nyílt.
- Én is Angliából… Szintén London környéke… – Nyelt egy nagyot, majd folytatta. – Én az anyukámmal élek… Tudod, ha a világ másik végéről jönnél, valahonnan Amerikából, azt mondanám, hogy véletlen egybeesés, hogy hasonlítunk, talán történik ilyen egyszer egy évszázadban. Így viszont…

Mindketten elhallgattak, és ugyanaz a tétova, reményteljes kérdés fogalmazódott meg bennük: lehetséges, hogy…?
Aztán végül nem firtatták tovább a dolgot. Ha még volt is rá esély, hogy testvérek legyenek, akkor is kellene, hogy legyen valamilyen egyértelmű jel erre. Mármint annál is nyilvánvalóbb, hogy olyanok, mint két tojás.

- Hogy hívják az anyukádat? Hallottam, hogy Grangernek szólítottak, ezért felmerült bennem az a gondolat, hogy talán…
- Hermione Granger. És a te apukád neve mi?
- Perselus Piton. Gondolom, hallottál már róla… – hallgatott el. Nem nagyon szokta elárulni az apja nevét másoknak, mert sajnos mindig rossz emberre gondolnak, ha meghallják. Nem szégyellte a származását, viszont utálta, ha megjelenik az emberek szemében az a jól ismert, fura csillogás, amely még a múltból jön. Sokan még most sem hitték el, hogy az apja a jó oldalon áll, annak ellenére, hogy a varázslók nagy háborújában – amelyről annyit olvasott – ő is végig a világosak között harcolt.
- Igen. Az édesanyám nagyon nagyra tartja őt. Személyesen ismerte, mivel a Roxfortban tanította őt. Azt mondja, mindig is védte Harry bácsiék előtt az apádat. És igaza volt, azt hiszem. Ha jól látom, most pedig igazgatóhelyettes.

Hayden bólintott. Mérhetetlen boldogság töltötte el ennek hallatán, hiszen ez azt jelentette, hogy végre talált valakit, aki nem ráncolja rosszallóan a homlokát az apja nevét hallva.

- Egyébként, én is hallottam az anyukádról. Apa csak futólag említi néha, egy-egy dolog kapcsán. Sajnos ezek alapján nem tudtam megállapítani, hogy mi a véleménye róla. Amúgy Harry bácsi alatt Harry Pottert érted?
- Igen, anya egyik legjobb barátja. A másik Ron bácsi. Kéthetente vasárnaponként mindig rendezünk egy kis összejövetelt, ami elég nagy létszámú, hiszen mindkettőjüknek három gyereke van. Ketten egy idősek velem, ők is most jönnek a Roxfortba. Alig várom már, hogy találkozzam velük, és elmeséljem ezt a tábort, és hogy kivel futottam itt össze. – Rávillantott Pelton egy mosolyt, majd folytatta. – Most, hogy mondtad az apukád nevét, eszembe jutott, hogy már hallottam rólad. Harry bácsiék egyszer beszéltek Pitonról, hogy neki is van egy gyereke. De sajnos, amikor észrevették, hogy én is ott vagyok, abbahagyták a tárgyalását… Anya elküldött játszani, de többet nem került szóba Piton gyereke előttem. Amúgy neked ki az anyukád?

- Nem tudom, sajnos nem ismertem. Valószínűleg a születésem után válhattak el apával, mert egyáltalán nem emlékszem rá. Néhányszor kérdeztem már apát, de nem mondott erről semmit. Nem faggatózom sokat, mert azt apa nem szereti. Szigorú ebben a tekintetben. És a te apukád?
- Én sem ismerem – vonta össze a szemöldökét Pelton. – Ez nagyon különös. Anya azt mondta, egyszer majd elárulja, hogy ki az. Most, hogy belegondolok, biztosan azért nem árulta el, mert ismerném, nem? Bár az eddigi ismerőseim közül egyre sem hasonlítok. Na jó, Harry bácsinak fekete a haja, de ő Ginny néninek a férje – nevetett fel a fiú, majd Haydenre pillantva újra elkomorodott. – Egyébként én metamorfmágus vagyok.

Ezután a metamorfmágiáról beszélgettek, Pelton elmondta, hogy mindig megváltoztatja a külsejét, de általában így, az eredeti alakjában marad, mert azért mégis ő Pelton Granger, akinek van egy határozott karaktere. Hayden ezért irigyelte, néha ő is szeretett volna elbújni egy új külső mögött.

Még vacsora után is sokáig fent maradtak, annyit beszélgettek. A következő napokban elválaszthatatlanok voltak, a külön házuk pedig szinte álommá vált, hiszen ha a táborban maradtak volna, ezekre az összefüggésekre soha nem jöttek volna rá, talán csak a Roxfortban később.

*

Pár nappal később a vezetőség estére közös szalonnasütést tervezett, nagy tábortűzzel, mályvacukor-égetéssel. Pelton és Hayden izgatottan várták az eseményt, ők nem sokszor vettek még részt ilyesmiben. Pelton mesélte, hogy mivel a nagyszülei muglik, egyszer, amikor nyáron náluk aludt, akkor csináltak hasonlót, de az más volt. Ott állandó felügyelet alatt tartották.

Estére minden diák az ebédlő közelében gyűlt össze, a tábortüzet ugyanis mellette gyújtották meg, hogy ha kész lesznek a gyerekek egy-egy szalonnával, akkor odabent megehessék. Ott tárolták a paradicsomot, paprikát, hagymát és a többi köretet.

Sorba álltak, hogy kapjanak egy-egy nyársbotot, amin egy darab szalonna lógott. Ezután a többi gyerek példáját követve leültek a kempingszékekre, és a tányérjukat lerakták a tűztől nem messze, hogy zsíros kenyeret csöpögtessenek maguknak.

Nagyon kellemes volt a hangulat, mindenki beszélgetett, nevetgélt, természetesen ők is. Itt ugyan nem folytathatták a mesélést a varázslók világáról, de azért volt téma bőven. A közelükben ültek a volt szobatársaik is, így elmesélhették nekik a csodálatos, irigylésre méltó életüket a saját lakosztályukon.

- Ezt nézzétek! – kiáltott fel tőlük nem messze egy nagyobb srác, és a tűzbe mutatott.

Természetesen mindenki odagyűlt. Az egyik forró fadarabon egy gyík volt. Úgy tűnt, bent rekedt a fák között, a nagy hőségtől megijedve pedig mozdulni sem mert.

- Mi lesz vele? – nyafogott egy kisebb fiú.
- Szedjük ki! – mondták többen is innen-onnan. Persze ahhoz már senkinek sem volt bátorsága, hogy kiemelje a fadarabot, ami az egyik végén már lángra is kapott.
- Na, akkor majd én – szólt a srác, aki a rangidősnek tűnt közöttük.

Megfogta a fa végét, majd felemelte, és eliramodott vele az erdő széle felé. Minden kisebb gyerek rohant utána, a nagyobbak – Haydenéket is beleértve – ott maradtak. A fiú később visszatért, a kisebb gyerekek pedig megnyugodva újságolták, hogy amikor ledobta a fűre a hasábot, a gyíkocska pár másodperc múlva már el is futott.

Ezzel véget ért a közjáték, mindenki visszatért a sütögetéshez. Amikor a fiúk úgy gondolták, hogy a szalonnájuk már a kellő mértékben megpörkölődött és kiaszalódott, a kenyerük közé fogva azt visszaballagtak az ebédlőbe.

Később teli hassal indultak el a házuk felé. Arra vették az irányt, amerre a gyíkot vitte a fiú, ugyanis az erdő afelőli szélén volt a lakóépületük, persze pár percet még túrázniuk kellett befelé. Kicsit feltámadt a szél, így megszaporázták a lépteiket. Az erdő szélére érve azonban megtorpantak.

Az avarban apró, narancssárgán pislogó foltokat láttak. Közelebb érve ahhoz a részhez, rémülten vették észre, hogy az a fadarab, ami a gyík mentőeszközéül szolgált, lángra kapott. Amikor észrevették a tábortűzben a hasábot, az már égett, viszont amikor letették az erdő szélén, már csak parázslott. A feltámadó szél azonban lángra lobbantotta. Nem volt hatalmas, épp, hogy csak ők is meglátták, viszont tudták, hogy óriási veszélyben vannak, ha nem cselekednek azonnal.

Pelton reagált hamarabb.

- Hayden, maradj itt, én szólok az egyik táborvezetőnek! – Azzal elrohant, vissza a házakhoz.

Hayden toporogva maradt az éledő tűz mellett. Utálta, amikor tehetetlen, mint most: csak itt kellett várnia a segítségre. A tűz fényében azonban az egyik fa odvában, valami csillogást fedezett föl. Kíváncsisága hamar legyőzte a félelmét – most úgysem tehetett semmit. Odasétált az odúhoz, és belekukkantott. Megdöbbenésére az ellopott kupákat és medálokat fedezte fel a mélyén. Már nyúlt volna utánuk, amikor egy kéz ragadta meg a vállát.

- Mit csinálsz itt, kisfiam?

A férfi hangja reszelős volt, de nem csak ez volt a jellemző rá. Orrát különös bűz csapta meg, amelyben alkohol és dohányszag keveredett. Megfordulva egy beesett, idősödő férfi arcára esett a pillantása, akinek nagy táskák voltak a szemei alatt. Furcsán ismerős volt neki az alak, de nem tudta, hogy honnan.

- Én csak… csak…

Nem tudott semmit sem kitalálni. A férfi valószínűleg a kupatolvaj volt. Félt a bűnözőktől, valószínűleg ezzel nem volt egyedül, ráadásul ennek az embernek még hajléktalan kinézete is volt.

Hogy a helyzet még kilátástalanabbá váljon, a férfi előkapott egy varázspálcát a farmerje hátsó részéből. Egyenesen Haydenre szegezte.

- Nem engedem, hogy kikotyogd ezt a kis titkot. Mivel úgysem hiszed el magad sem, amit látsz, koszos kis mugligyerek, jobb, ha rögtön a végére ugrunk. Stupor!
A fiú sejtette, hogy ez jön, az utolsó pillanatban félreugrott a vörös fénycsóva elől. Futásnak eredt, az öreg utána. Látta, hogy a táborvezetők már közelednek feléjük, Pelton vezette őket, de amikor meglátták az immáron hatalmasra csapó lángokat, futásnak eredtek, az egyikük egy fura, vörös színű fémdobozt hozott magával.

A férfi bátorsága elillant, amikor meglátta a felnőtteket, így egy hangos mordulással dehoppanált. Hayden kissé megnyugodva dőlt neki az egyik fának. Nem sejtette, hogy mekkora bajban van, csak amikor visszanézett az odvas fa felé.

A tűz ekkor már két irányból terjedt, a férfi átka egy fába csapódott, ami ettől lángra lobbant. A fiú megdöbbenve vette észre, hogy a két éledő tűzfészek közé került. Bármerre is kapta a fejét, csak narancssárga lángokat látott.

A félelem lassan eluralkodott rajta. Most mit tegyen? Megindult az egyik irányba, de a tűzgyűrű bezárult arra. Az ellenkező irányba haladva még szabad volt az út, de már alig kapott levegőt. A füst megtöltötte a tüdejét, lihegve rogyott földre a szabadságtól nem messze.

- Hayden! Hayden! Merre vagy? – Pelton hangját hallotta, de csak egy nyögésre futotta válaszként.

Az avarba fúrta a fejét, érezte a fű illatát, próbált belőle erőt meríteni. Egy pillanatra ez sikerült is, és odakiáltott a fiúnak.

- Pelton!

Ezután elsötétült előtte a világ.

*

Pelton lélekszakadva rohant vissza a táborba. Sajnos eddig még nem találkozott táborvezetővel, de ahogy elrohant az ebédlő mellett, bentről meghallotta az egyikük kiáltását. Gondolkozás nélkül futott a hang felé, majd amikor odaért hozzá, alig tudott megállni, akkor volt a lendülete.

- Elnézést, de… egy kis… problémánk akadt… odakint – lihegte a fiú. – Észrevettünk egy… parázsló fadarabot, ami… meggyulladt a széltől… az avarban.

A táborvezető nő először értetlenül nézett, de nem tartott neki sokáig, amíg felfogta a helyzet súlyosságát. Intett neki, hogy jöjjön vele, majd gyors léptekkel elindult az egyik vezetői ház felé.

- Roger! – szólt oda egy férfinak. – Hozz egy tűzoltó készüléket, és siess utánam!

Ezután Pelton mutatta az utat. Átvágott az ebédlő felé menet az erdő egy részén, hogy hamarabb odajussanak a kívánt részhez. Amikor azonban közelebb értek, már nem volt szükség iránymutatásra, mert az éjszaka sötétjében a lángok tisztán kivehetőek voltak. A fiú azonban ekkor még jobban megijedt, mert sehol sem látta Haydent.
Utána futott a felnőtteknek, és Haydent szólongatva futott a tűz körül.

- Hayden! Hayden! Merre vagy?

Semmi válasz nem jött. Kába félelem kezdett terjengeni a bensőjében, a szíve és a gyomra öklömnyire szorult a rettegéstől.

- Pelton!

A kiáltás nem jött messziről. Szólt a táborvezetőknek, hogy jöjjenek utána, és odasietett a részhez, ahonnan a hangot hallotta.

Amikor meglátta Haydent, hihetetlenül megnyugodott. A fiú ugyan az avarban hevert, elájult, de legalább nem égett meg sehol. A felnőttek eloltották először körülötte, majd az egész területen a tüzet. Közben megérkeztek más táborbeliek is a helyszínre.

Az egyik vezető megvizsgálta Haydent. Kiderült, hogy még korai volt a megnyugvás.

- Valaki hívjon mentőt! A fiú füstmérgezést kapott!

A gyerekeket elzavarták a közelből, csak Pelton maradhatott mellette. A mentők nemsokára kiérkeztek, Haydenhez eleve hordággyal közeledtek. Az orvos is megvizsgálta.

- Sajnos szénmonoxid-mérgezést kapott. Az éledő tűzben még sok a szénmonoxid, valószínűleg ő itt volt a kezdetekkor, igaz? – nézett körbe kérdő tekintettel.

Pelton bólintott, majd mardosó lelkiismeret-furdalást érzett. Ő mondta Haydennek, hogy maradjon itt… Ha elküldte volna, hogy szóljon a táborvezetőknek, valószínűleg nem történik ez vele. Lehorgasztotta a fejét, és igyekezett visszatartani a könnyeit.

- Ne ess kétségbe, kisfiam! – szólt jóindulatúan a mentős. – Úgy látom, testvérek vagytok, így azonos a vércsoportotok is, nem? A szénmonoxid-mérgezést vérátömlesztéssel szokták kezelni. Ugye, megteszed ezt a testvéredért?
- Nem tudok róla, hogy azok lennénk – mondta halkan Pelton. – De szívesen segítek…

A férfi összevonta a szemöldökét, majd látszólag rágódva valamin odafordult a kollégáihoz.

- Mi legyen? Egy gyors vérvizsgálat kéne… Tőle már vehetitek is – bökött Hayden felé –, viszont ha a másik fiú vére nem megfelelő, nagyon gyorsan be kell szállítanunk a sürgősségire, hogy még legyen esélye a túlélésre…

Pelton megrettenve hallgatta a beszélgetésüket. Az egyik fehér ruhás alak közben odasétált Haydenhez, és megszúrta tűvel az ujja hegyét. A kibuggyanó vérből egy cseppet felfogott egy papírszerűségre, amelyet bevitt a mentőautóba. Ekkor kikerült a látóköréből, már nem tudta, hogy mi történik, de körülbelül két perc múlva kijött a férfi.

- Azt hiszem, bajok lesznek… AB-s a vére.
- Akkor nem sok esély van rá, hogy a másiknak is olyan, ha nem testvérek. Az AB vércsoport a legritkább – tette hozzá a többiekre nézve. – Igazából az AB vércsoportúak mindenkitől kaphatnak vért, viszont a jelen helyzetben a gyorsabb gyógyulás érdekében jobb lenne, ha azonos vércsoportú ember lenne a donor.
- Végezzenek velem is vizsgálatot! Kérem! – mondta Hayden. Nem értette ugyan, hogy mit jelentenek pontosan ezek a vércsoportok, de úgy érezte, esélye lehet rá, hogy megegyező csoportú vére van.

- Rendben, de akkor gyorsan – intett beleegyezően az orvos. Haydent már beszállították a mentőautóba, indulásra készen álltak. – Egy vizsgálatra még van idő, viszont ha nem jó a véred, rögtön indulnunk kell.

Még beszélt a férfi, de a másik már szúrta Pelton ujját. Kis fájdalmat érzett, de az hirtelen jött és ment is. Az ő vércseppje is egy papírra került, ami aztán egy kis gépbe. Most, hogy bent volt a betegszállító térben, mindent láthatott. A szerkezet egy hosszú, kínzó lassúsággal eltelő perc múlva jelzett, hogy megvan a vizsgálat eredménye.

A férfi megkönnyebbülve mosolygott.

- AB. Rendben. Akkor kérlek, ülj ide!

Beültették egy székbe, a lehető legközelebb Haydenhez, aki még mindig nem ébredt fel.

A karhajlatába szúrtak egy szurit, ami egy csőben végződött, az a cső pedig Hayden karjában végződött, mert infúziót kötöttek rá.

- Egy pár kérdés, mielőtt megkezdenénk az átömlesztést. Volt valamilyen vírusos betegséged mostanában? – Pelton nemet intett a fejével. – Van valami genetikai mutációd?
Pelton nyelt egyet. Az, hogy varázsló, vajon annak számít? Valószínűleg igen, de mit számít az? Hiszen Hayden is varázsló! Ő még abból a szempontból különleges, hogy metamorfmágus, de nem valószínű, hogy ez gondot okoz, hiszen az már a varázserejébe van „kódolva”, nem a vérébe. Ismét nemet intett.

- Rendben. A szüleidet hogy tudjuk elérni?
- Nincs telefonunk. A címet, ha megmondom, az is jó? – kérdezte bizonytalanul.
- Persze. Közben kezdhetitek a vérátömlesztést. Azt hiszem, jobb lesz, ha inkább rám figyelsz – mosolygott jóindulatúan a bácsi. – Ez egy kicsit kellemetlen dolog, mármint inkább a látványa. Most pedig mondd meg, hogy hogyan érhetem el a szüleid, illetve – mit is mondtál, mi a neve? Hayden? – az ő szüleit is.
- Sajnos nem tudom, hogy ők hol laknak. Én az anyukámmal lakom Brixtonban, a Sudbourne Road 32-ben. A neve Hermione Granger.

A férfi bólogatva jegyzetelt.

- Mindjárt felébred a kis barátod, és megmondja, hogy hol laknak. Köszönöm szépen a segítséget! Most dőlj hátra, a vérveszteségtől egy kicsit elszédülhetsz. Ennyi volt az egész. Téged is beviszünk a kórházba, egy kis utólagos megfigyelésre, de csak látogatóként tartózkodhatsz bent. Az édesanyádat értesítjük, és majd meglátogat. Hayden szüleit is felkeressük, két nap múlva pedig már jöhettek is vissza a táborba.

Pelton megkönnyebbülve sóhajtott. Tényleg szédült egy kicsit, de örült, hogy segíthetett Haydenen, hiszen az ő hibájából maradt ott a fiú. Amikor egy kicsit jobban lett, Haydent kezdte el figyelni. A kocsi zötykölődése nemsokára magához is térítette.

- Pelton… mi történt? Nem emlékszem, csak arra, hogy elájultam.
- Ne aggódj, már minden rendben. Bevisznek a kórházba. – Égető türelmetlenséget érzett, hogy bevallja a bűnét. – Kérlek, ne haragudj rám! Én mondtam, hogy maradj ott, annyira sajnálom!

Hayden erőtlenül elmosolyodott.

- Semmi baj, egyikünknek úgyis ott kellett maradnia… Csak én hülye voltam, és… – Elakadt a szava, amikor eszébe jutott a férfi.
- És? Mi történt? – sürgette Pelton.
- Á, látom felébredtünk! Remek! Elnézést, de ezt a megkezdett beszélgetést később kell, hogy folytassátok. Tőled, Hayden, meg szeretném kérdezni a szüleid elérhetőségét.
- Az apukámmal élek. Perselus Pitonnak hívják. Nincs telefonunk, így maximum fel tudják keresni őt a lakásunkon. – A férfi csodálkozva bólintott. Hogy lehet, hogy egyiküknek sincs telefonja? Ez manapság már alapvető. – Camberwellben élünk, az Elmington Road 13. szám alatt.
Pelton enyhén eltátotta a száját. Camberwell? Hiszen az a szomszédos város! Hihetetlen, hogy majdnem egy helyen laknak, varázslók és nem ismerik egymást!

A tolvaj ügyét ezután már nem volt alkalmuk megtárgyalni aznap, mert a mentőorvos különböző kérdéseket tett föl Hayden egészségi állapotára vonatkozóan. A kórházba érve pedig mindketten elszundítottak, hiszen a fáradtságtól már így is alig tudták nyitva tartani a szemüket.

Előző←…….→Következő